Földöntúli Szerelem…

…..Igazi gyűjtögető vagyok, semmit nem dobok ki, semmit nem szoktam elhagyni….mindent őrzök vagy egy láda mélyén, vagy a szekrényem legalján, de őrzöm…!  Semmitől nem lenne szívem megválni, még egy kavicstól sem, az olyan lenne, mintha elveszítenék az emlékeimből, a felfedezéseimből valamit, vagy épp valakit…Így vagyok az írásokkal, gondolatokkal is, mindent ami megfog, ami megragad, és elvarázsol..gyűjtöm végeláthatatlanul! Lehet titkon attól félek, ha ezek nem lennének, üres lennék…ki tudja?! Ki tudhatja, valójában mi motoszkál az elménk legmélyén, még sokszor mi magunk sem, akik pedig  tulajdonosai lennénk…! Kutakodva a dolgaim között, olvasva megannyi szépséget akadtam rá, egy levélre, az Üzenet a palackból c. filmben írta ezt a főhős a halott szerelmének Catherine-nek….Istenem már a sorok olvasása is fizikai fájdalommal járt, aztán ezt az érzést megspékelve… csakhogy teljes legyen az átélés ….meghallgattam a film levélhez írott dalát is Gabriel Yared-től, és ott elállt a lélegzetem.. Milliónyi kérdés tolult fel egyszerre bennem a szerelemről, arról a földöntúli boldogságról, amit rá kellett jönnöm, hogy még soha nem éltem át, legalábbis ezt a fajta szerelmet biztosan nem…. Mielőtt kifejtem… íme itt a levél:

Drága Catherine!

Sajnálom, hogy ilyen rég nem beszéltem veled. Úgy érzem eltévedtem. Se térképem se iránytűm. Mindenbe beleütközöm, mint aki eszét vesztette. Azelőtt sosem tévedtem el, Te mutattad a helyes irányt. Amíg Te jelentetted az otthont, mindig hazataláltam. Ne haragudj, hogy dühöngtem, amikor elmentél! Úgy érzem tévedés történt, és még mindig reménykedem, hogy Isten helyrehozza, amit tett. Most már valamivel jobb, segít a munka, de legfőképpen Te segítesz.

Tegnap álmomban újra láttam a mosolyodat, amely átölel, mint egy szeretőt; elringat, mint egy gyereket. Az álmomból nem emlékszem másra, csak a mérhetetlen békére. Ezzel az érzéssel ébredtem, és amíg lehetett próbáltam ébren tartani. El akarom mondani, hogy úton vagyok e béke felé, és azt is, hogy mennyi mindent sajnálok. Sajnálom, hogy nem vigyáztam Rád jobban, hogy egy percig se kelljen fáznod, félned, vagy rosszul lenned. Sajnálom, hogy nem tudtam jobban szavakba önteni az érzéseimet. És azt is, hogy nem javítottam meg az ajtót, azóta megcsináltam. Sajnálom, hogy veszekedtem Veled, sajnálom, hogy nem kértem elégszer bocsánatot, túl büszke voltam. Sajnálom, hogy nem dicsértem eleget a ruháidat, és ahogy a hajadat fésülted. És sajnálom, hogy nem tartottalak vissza, hogy Isten se tudjon elvenni tőlem.

….Mennyi vád, mennyi féltés, mennyi szeretet, és mérhetetlen szerelem és mennyi fájdalom van ezekben a sorokban…! Milyen megdöbbentő az, hogy ezt egy férfi írta egy nőről, egy nőhöz, akit imádott, akinek az elvesztését csakúgy tudta feldolgozni, hogy leveleket írt neki időről-időre, amit aztán egy palackba rejtve dobott be a tengerbe egy magas szikla széléről..! Az egyik palackot később megtalálták és ebből készült el a szívbemarkoló love story, ami aztán nem is végződhetett volna mással, mint a férfi halálával, akit örökre elnyeltek a tenger habjai miközben próbált megmenteni egy bajbajutott családot….! Az imádott nő… Catherine festőművész volt, a műterme úgy állt berendezve, szépen, rendben tartva, ahogyan hagyta. A férfi semmit nem mozdított el, minden úgy volt, ahogyan az asszony keze utoljára érintette az ecseteket, a vásznat, a milliónyi festéket. Garrett, merthogy így hívták a főszereplőt féltve őrizte minden kis apróságát szerelmének, emiatt harcban állt a lány családjával is, akik ugyanúgy részesülni akartak a nő „örökségéből, művészetéből”…de ő nem hagyta ezt, nem tudott megválni egyetlen egy darabtól sem,  mindent megtartott, mert úgy érezte így nem halt meg Catherine, csak részben, egy szikrányi élet itt maradt belőle! Ez tartotta Garrett-ben a lelket, amíg csak lehetett….Közben eltelt néhány év, de ő még mindig olyan tűzzel és kitartással szerette, mintha minden reggel mellette ébredt volna fel, mintha soha nem ment volna el. Ott élt benne és vele mint valami szellem, vagy inkább lelkének egy része..!  Catherine ugyanúgy szerette a férjét, és itt a hangsúly az UGYANÚGY-on van…!

Kérdem én létezik ilyen hallhatatlan szerelem?…..Jó lenne egyszer megtapasztalni, több nem is kellene, hisz ilyen azt gondolom csak egy adódik az életedben…! Sem emberi, sem ember feletti törvények nem indokolják az effajta érzelmeket, hisz be kell hogy lássuk, ha két ember szereti egymást csakúgy a maguk egyszerűségével, nos abban az esetben mindig eltolódnak az arányok..A páron belül, valaki mindig jobban szereti a másikat, valakiben vagy a férfiban, vagy a nőben de több van abból a malasztból, amit leírni sem lehet szerelem esetén … Catherine és Garrett története egyáltalán nem szokványos eset, inkább ritka, már-már mesébe illő és mivel még nem tapasztaltam, megfoghatatlan is..! Az ő történetük a példa arra, hogy igenis érdemes várni valami nemes, felemelő, elsöprő gyönyörre..! Olyasmi lehet talán, mint valamiféle örvény, ami beszippant, de mégsem félsz, mert ez a forgás állandóan mozgásban tart, benne együtt léteztek csak ti ketten..! Olyan ez mint valami állandóan pislákoló láng,  soha ki nem alszik! Olyan szerelem ez, ami tényleg az égben köttetett, és amit ezáltal még ” egy kis halál sem választhat el”…!

Ők ketten  ugyanúgy élnek egymásban az életben és utána is , olyan emberek ők, akik mintha ikerlélekként születtek volna meg egyszer, valamikor, és mint olyan,  egymásban növekedtek, majd teljesedtek ki végső valójukban és végül tűntek aztán el ugyanúgy Együtt…! Hogy mennyire fenséges ez a szerelem, és mennyire volt kölcsönös, azt Catherine levele bizonyítja, a halála előtt írta búcsúlevelét, és ugyanúgy ahogyan Garrett leveleit, szintén a tengerre bízta…A levelek végül megérkeztek, így részesülhettünk mi is abból a szerelemből, ami nekik adatott…

Minden hajónak, és minden kikötőnek! Családomnak, barátaimnak, és minden ismeretlennek…..Ez egy üzenet, és egy fohász. Az üzenet: Utazásaim során nagy igazságra jöttem rá. Megtaláltam azt, amit mindenki keres, de kevesen találnak meg. Azt a valakit, akit életem végéig szeretni fogok. Aki, akárcsak én, ismeri a külső zátonysor, és az Atlanti óceán varázsát. Aki egyszerű kincsekkel gazdag, saját erejéből tanult, és boldogult. Kikötő, melyben örökké otthonra lelek. Se szél, se baj, még egy kis halál sem rombolhatja le ezt a házat.

És a fohász: Bárcsak mindenkinek része lehetne ilyen szerelemben!!!! Hogy meggyógyítsa…

Ha fohászom meghallgattatik, nem lesz többé bűntudat, sem megbánás..És harag sem lesz többé.

Kérlek Istenem….. Ámen. 

…Érdemes gyűjtögetni azt hiszem…Ha egy ilyen szerelem darabjait kell majd pakolgatnom polcról-polcra, már megérte…!

/ Áncsán Ágnes /